2015.04.14. 15:24, Naomi
Aneliath-ról először a nagynénémtől hallottam, az anyám nővérétől. Kisgyerekként sok időt töltöttem nála a bátyámmal, Ronalddal (aki mindig kikéri magának, hogy így hívjam), amíg a szüleim épp nem értek rá. Igazából sosem értek rá, de az apám – hiába volt elég tehetős – túl zsugori volt ahhoz, hogy a kelleténél többször költsön felvigyázónőre.
Nadine néni az a fajta nő volt, akit a városban mindenki ismert, de egy kicsit dilisnek is tartott, ám ez engem sosem érdekelt. Tény, hogy hóbortos volt, csapongott a témák között, és volt, hogy pepitát húzott csíkoshoz, de ettől szerintem még nem kell pszichológusért kiáltani, nem? Ő is valahogy így gondolkodott.
– Az emberek szeretik furcsának bélyegezni mindazt, amit nem értenek – mondta mindig. – Ne is figyelj rájuk, kis drágám. Mondd csak, szerinted a hörcsögök esznek fagyit?
A szüleim, de főleg az anyám, állandóan azt szajkózták, hogy a néném csak egy hóbortos asszonyság, akinek az agyára ment az, hogy nincsen se gyereke, se férje, de még csak barátja sem, ezért kitalált világokba menekül. Anya mesélte, hogy a szülei őt is folyamatosan Aneliath meséivel traktálták, de azt is mondta, ez csak az, ami: dajkamese.
Valahogy sohasem hittem neki.
A könyvek megszállottja voltam, és szabadidőmben (amely igazán nem volt sok az iskola, tanulás, rendezvények és különórák mellett) nagyon szívesen olvastam mindenféle történetet: krimit, akciót, romantikát, akár sci-fit is, de főleg fantasyt. Ennek ellenére mindig tudtam, hogy ezek kitalációk, egy kevés valóságalapjuk lehet, de főként az írók agyából pattantak ki.
Aneliath azonban mindig valóságosabbnak tűnt, sőt, már-már ismerősnek, mintha jártam volna azokon a helyeken, amikről a néném beszélt. Úgy éreztem, láttam már a Hosszú-hegységet, a Nagy óceánt, a bürgéket, vagy épp Asdaroth-ot… Sőt, a sárkányokat is. Mindig ugyanazok voltak a történetek, majd’ két évtizeden keresztül csupán azt a néhányat hallottam, és mégis újra meg újra képes voltam meghallgatni őket. Akkor is ezek nyújtottak menedéket, amikor néhány éve többszázezer fontos adócsalás gyanúja miatt eljárás indult az apám ellen, aki brókercéget vezetett, és mikor szorult a hurok, öngyilkos lett. Akkor dőlt romba az életünk; az anyám, hogy a lehető legminimálisabbra csökkentse a veszteséget, elküldte a fenébe a drága ügyvédet, és terhelő vallomást tett az apámra. A pénzünk és vagyontárgyaink szinte teljes egészét elvette az állam, miután megnyerte a pert.
Először szenvedélyesen gyűlöltem az apámat, amiért azt tette, amit, azután pedig képes volt gyáván megfutamodni, és minden gondot ránk hagyni, ám az utálat heves lángja az évek múlásával alábbhagyott. Ma már csak szántam, bár azt nem mondanám, hogy hiányzott; sosem alakult ki köztünk erős szülő-gyerek viszony. Mindig a bátyám volt a kedvence, szimplán azért, mert fiú volt; talán épp ezért támogattam minden feminista törekvést.
Az anyám, hiába szégyellte, hogy milyen sorsa jutott, kénytelen volt lemondani a piedesztáljáról, mint Salisbury jótékonysági nagyasszonya, aki ott állt minden rendezvény mögött, és eladóként kezdett dolgozni. Nem mintha sok választási lehetősége lett volna, mivel ennünk és élnünk muszáj volt; ha ő nem ugrik le a trónról, hát kihúzzák alóla. Ron is kénytelen volt otthagyni az egyetemet, melynek elsőéves hallgatója volt; ő mondjuk csak azt hiányolta, hogy nincs többé luxusautója, bár mivel autószerelőnek állt, így néha kicserélhette korábbi sorstársai drága járgányainak gyújtógyertyáit.
Én akkoriban még gimnazista voltam, ám az anyám ragaszkodott ahhoz, hogy nagy házban éljünk, így először részmunkaidőben kezdtem dolgozni, mint pincérnő az egyik helyes családi étteremben, majd az iskola elvégzése után véglegesen is felvettek. Ahol csak tudtam, spóroltam; nem voltam hajlandó lemondani az álmomról, hogy emberjogi ügyvéd legyek csak azért, mert az apám önző volt és kicsinyes.
Az egyetlen megnyugvást teljesen feje tetejére állt életemben Aneliath jelentette, illetve Nadine néni. Nem volt ez másként akkor sem, amikor karácsony napján átugrottunk hozzá egy kis ötórai teára.
– Boldog karácsonyt, drága kicsi mézeskalácsaim! – tárta ki mosolyogva az ajtót Nadine néni, majd magához ölelte előbb Ront, majd engem. Szokás szerint vanília, fahéj és levendula illata volt, a nyakában is ruháján pedig tucatnyi gyöngy himbálózott, pár még csörgött is. Anya szerint a nővére úgy öltözködött, mint „egy hatvanas évekből szalajtott jógaoktató hippi és egy öreg macskamániás jósnő keveréke” a sok lenge anyaggal, kendővel és amulettel, ám engem mindez otthonos érzéssel töltött el.
– Sajnos rövidre kell fognunk a teázást – néztem a nőre bocsánatkérően, miközben beljebb tessékelt minket a nappaliba. A ház kellemesen fűtött volt, másodpercek alatt felmelegedtem; bár csak néhány percet töltöttünk kint, míg kiszálltunk az autóból és átvágtunk magunkat a hó-rengetegen, azalatt is kicsípte az arcom a fagyos téli szél. Bár úgy volt, fehér karácsonyunk lesz, az addig esett hó mind elolvadt, és lucskos, csúszós, barna mocskot hagyott maga után.
– Miért, kedvesem? – A néni fogjuk rá, hogy kedvesen rácsapott Ron lábára, a bátyám ugyanis időközben elhelyezkedett a viseltes bőrkanapén, cipős tappancsait pedig feltette a dohányzóasztalra.
– Anya Bristolban ragadt az ünnepekre – felelt helyettem Ron. – Valami régi barátnője kölykeire vigyázott, amíg ők amerikai körúton voltak, de a havazás miatt törölték a járatokat, úgyhogy most náluk fogunk karácsonyozni. Röpke nyolcvan kilométert kell vezetnem – legyintett vigyorogva, majd rögtön el is vett négy csokis-kókuszos muffint a tányérról, amit Nadine néni nyújtott felé. A nénikénk csinálta a legjobb muffint , ez nem volt titok; édességboltot vezetett a főtér közelében, ahol csokikon és cukrokon kívül a saját készítésű süteményeit is árulta. Gyakran fordultam meg nála, amikor ebédszünetem volt.
– Szóval megint az uncsi húgommal töltitek az ünnepeket ahelyett, hogy velem maradnátok?
Tisztán hallottam, mennyire csalódott. Mindig sajnáltam, amiért az ünnepek alatt teljesen egyedül maradt, ha mi nem látogattuk meg, de mit tehettünk volna? Amíg a nagy villában laktunk, rengetegszer hívtuk, hogy jöjjön át hozzánk karácsonyozni, de ő mindig elutasította. Azt mondta, az apámnál még a gyümölcskenyérbe is több ünnepi szellem és kedvesség szorult, és inkább tölti az idejét a televíziója és az öreg Bogyó kutyája társaságában.
– Pedig az idei nagyon, nagyon fontos ünnep lenne! Már mondtam, hogy idén egybeesik a Téli Napforduló és a telihold is. Ilyen csak több száz évente egyszer van! Utoljára például a millenniumkor, amikor a Sárkányvérűek…
– Na, helyben vagyunk – sóhajtott Ron, majd úgy döntött, inkább megrohamozza a fridzsidert, mintsem Aneliath-ról beszéljen velünk. Rosszallóan grimaszoltam, mikor elhaladt mellettem.
–… amikor a Sárkányvérűek megjelentek a Stonehenge-nél – fejezte be félbeszakított mondatát fennhangon Nadine néni. Szemrehányóan ciccegett és a fejét csóválta, miután Ron eltűnt az ajtó mögött. – A bátyád szörnyen neveletlen!
– Ma összefutott Jo-val – sóhajtottam. A néni a fejét rázta annak jeléül, hogy nem érti. – Joanna, Joanna Westbrook. Tudod, a lány, akivel Ron apa adócsalásos ügye előtt járt.
A „Westbrook” név említésére Nadine néni hevesen bólogatni kezdett. – Az a lány, akinek az apja pénzeli a Stonehenge körüli régészeti kutatást?
A nénikénk megszállottan követett minden újságcikket, ami csak a Stonehenge körül forgott, ennek egyszerű oka pedig az volt, hogy Aneliath meséje szerint a Sárkányvérűek – akik amolyan messiásba oltott mágusok – az 1000-es években kerültek Aneliath-ból ide, Angliába, egy átjárón keresztül, amelynek a helyét a Stonehenge képezte. Szerinte eredendően a két világ között gyakori volt az átjárás, és a Stonehenge direkt Átjárónak épült, ám aztán a másik oldalon sötét erők kezdtek munkálkodni. Aneliath földje alapvetően harmonikus hely volt, hét tartomány fölött uralkodott hét mágus, a Sárkányvérűek. A nevüket onnét kapták, hogy az Első Sárkányvérűeket igazi sárkányokból változtatták emberré a Teremtők, hogy békét hozzanak Aneliath földjére. A mesék szerint a világ hét elemből – tűz, víz, föld, levegő, energia, fény és sötétség – áll, a Sárkányvérűek pedig képesek irányítani egy-egy elemet. Sok dolog még mindig homályos volt, akárhányszor hallottam is a meséket; Nadine néni szerint az emberek felejtenek, és mivel a régi történetek mindig szájhagyomány útján terjedtek, rengeteg értékes részlet elveszett vagy megmásult, ám a meséknek mindig ugyanott lett vége: a Sötétség Mágusa, az Árnyékúr fellázadt a többiek ellen, míg végül ők úgy döntöttek, mindennél fontosabb biztosítani a jövőt, így ötük elsőszülötteit az Átjárón át a Földre küldték, majd lezárták azt. Igazi Sárkányvérű csak egyenesági leszármazottból lett, így a Mágusok eltűntek Aneliath színéről. Egyedül a Fény Mágusa maradhatott ott, mert a fény képes elűzni a sötétséget – ám ahhoz, hogy el is pusztítsák, kevés.
A hiedelem szerint az ide küldött gyermekeket befogadta Salisbury közössége, és a legendájuk azóta is él a környéken. Amiért a mi családunk különösen nagy hangsúlyt fektetett Aneliath-ra, az abból következik, hogy másik három családdal egyetemben a gyökereink visszavezethetőek a semmiből megjelent Sárkányvérűekhez – a miénk rögtön kettőhöz, ugyanis a két vonal néhány évszázada egyesült. A csekély írásos emléken túl bizonyítékként öt nagyon hasonló ékszert tudtak felmutatni az őseink – azokat azóta Salisbury városházán őrzik, állandó kiállítási tárgyként, bár néha jönnek régészek, akik megkísérlik elhelyezni őket egy-egy korba. Még nem jártak sikerrel, az ékszerek, amik között van például övcsat és fejdísz is, korban nem passzolnak semmilyen stílushoz.
A tudományosan elfogadott teória szerint persze szó sincs másik világról. Az általános elképzelés szerint vikingek lehettek, azok ugyanis ekkortájt foglalták el Anglia ezen részét. A családok egyik fele – a Keaney és a Young család – kifejezetten büszke volt arra, hogy vikingek leszármazottai; a másik felük, mint a mi családunk és Westbrookék inkább arra düllesztették ki a mellkasuk, ha valaki Sárkányvérűeknek hívta őket. John Westbrook annyira büszke volt családja szerepére az aneliath-i mondákban, hogy befektetésekből származó vagyona jelentős részét a Stonehenge körüli ásatásokra és régészeti kutatásokra tette fel. Ő maga ugyan tényleg a pénz világában mozgott otthonosan, viszont nagyon lelkes amatőr régész volt.
Nadine néni mindig sajnálta, amiért minket annyira nem mozgatott meg Aneliath, hogy a mesék hallgatása mellett belefolyhassunk a kutatásokba is; a legidősebb Keaney fiú például csak Aneliath és a Stonehenge miatt lett régész, és most doktoranduszként Westbrooknak dolgozott.
Amikor a nénikénk néhány éve megtudta, hogy Ron elkezdett udvarolni a Westbrook-lánynak, kitörő örömmel fogadta a dolgot, mert jó párszor rá tudta venni Ront, hogy kérje meg Jo-t, hadd látogassanak ki az ásatásokra.
Aztán ugye jött apa, és szépen mindent tönkretett. A pert követően Ron és Jo egy darabig együtt voltak ugyan, de a két teljesen különböző életforma nem sokáig bírta el a másikat maga mellett. Ron nem vallotta volna be, de nagyon megviselte a szakítás, csak a férfi-egóján keresztül nem látott más megoldást, mint úgy tenni, mintha misem történt volna.
– Igen, ő az – bólintottam végül Nadine néni kérdésére, habár az sokkal inkább volt kijelentés. – Abba a műhelybe vitte szereltetni a kocsiját, ahol Ron dolgozik… Kiderült, hogy Mark O’Kellyvel jár, aki Ron egy jó barátja volt régen.
– Akkor ezért játssza a hős veteránt, mi? A férfiak meg az ő büszkeségük…
Bár úgy tűnt, Nadine nénit nem sikerült teljesen meggyőznöm arról, hogy Ron gyerekes puffogása érzelmi traumából ered, és csak hagyni kell, hadd fortyogjon magában, pár perccel később már szokásos, kedves hangnemében kérdezgette a bátyámtól, hogy biztosan nem akarja-e bebugyolálni Mark autóját vécépapírral.
* * *
– Nem, Nadine néni, most már tényleg mennünk kell.
Sokkal tovább maradtunk, mint azt hittük volna. Már bőven este hét után járt az idő, ami azt jelentette, hogy odakint szinte éjszakai sötétség uralta a tájat, és a szél is csípősebbé vált, pedig azt hittem, már lehetetlen. Alig néhányan merészkedtek ki a házak melegségéből, a csillagok pedig nem is látszottak az ormótlan, sötétszürke fellegek mögül. Sietnünk kellett, ha még a havazás előtt el akartuk érni Bristolt.
– Tényleg nem maradnátok inkább? Csak egy kicsit, hm? Csúnyának tűnnek azok a felhők, ha esetleg holnap reggel indulnátok inkább…
Már kint álltunk a verandán, kabátban (a bátyám dzsekiben, mert ő túl macsó volt az olyan egyszerű, fekete szövetkabátokhoz, mint amilyet a tömeg és én is viseltünk), de Nadine néni sosem engedett el minket könnyen. Általában legalább hétszer búcsúztunk el, mire ténylegesen elmentünk. Ron legszívesebben azonnal indult volna, amit megértettem. Én sem szerettem sötétben vezetni, de hajnalban felkelni azért, hogy időben Bristolba érjünk még fárasztóbbnak tűnt.
– Hát jó – sóhajtott végül a néni. – Végül is, nem kötelezhetlek titeket semmire. De egyvalamit megtennétek nekem?
– Persze, Nad néni, csak siessünk. Ha jól saccolom, hamarosan vihar lesz, nekünk pedig még sokat kell utaznunk, szóval haladjunk, haladjunk! – ütögette meg az órája számlapját Ron, amely gesztust igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Nem szerettem, ha sürgettek.
– Amit csak szeretnél, Néni.
A néni mélyen a szemembe nézett, zöldeskék íriszei sokat tudóan csillogtak. – Menjetek ki a Stonehenge-hez, jó?
Ha ünneprontó akartam volna lenni, akkor szóltam volna, hogy már milliószor meg kétszer láttuk, kivilágítva, sötétben, nappal és éjszaka, de helyette csak belecsíptem a mellettem álló fiú karjába, ő ugyanis épp ellenkezni készült, és méltatlankodó sziszegését figyelmen kívül hagyva, mosolyogva bólintottam.
– Rendben, majd oda is kiugrunk. Most viszont megyünk, Ron türelmetlen. Vigyázz magadra, jó? – öleltem át a nőt, majd nyomtam egy csókot ráncos, puha arcára. Ő olyan szorosan ölelt vissza, mintha legalábbis soha vissza nem térésre készültem volna; legalább tucatnyiszor elismételte, hogy <i>mi</i> vigyázzunk magunkra, egymásra mindennél jobban.
Alig öt perc múlva már a bátyám terepjárójában hajtottunk át Salisbury utcáin, teljes csöndben, ha a rádiót nem számítjuk. Nem az a kínos fajta csönd volt, sokkal inkább két ember békés, néma utazása.
Szótlanságunk és a Guns N’ Roses válogatás egészen addig tartott, míg el nem értünk utunk első kereszteződését, bőven túl a városhatáron.
– Na, akkor itt lefordulunk balra, Hindonon át, jobbra kanyar, Warmister, Westbury, Trowbridge, Keynsham, aztán már ott is vagyunk – nevetett fel fáradtan Ron. Gondolom, nem volt a szíve csücske, hogy december 24-én nyolcvan kilométert vezessen, hogy egy idegen házban idegen gyerekekkel tölthesse a karácsonyt. A kormányon dobolt, amíg vártuk, hogy kitisztuljon a főút, és ki tudjunk kanyarodni.
– Az idei nagyon fontos ünnep lenne!
Ez a mondat visszhangzott a fejemben, amint elnéztem jobbra, arra, amerre az ősi sziklákat sejtettem. Mi lehet olyan különös, hogy Nadine néni ennyire oda akart küldeni? A nénénk mindig hóbortos volt, de most mégis úgy éreztem, itt más áll a dolgok hátterében. Ahogy elnéztem a sötétbe burkolózott tájat, a messzeségben végül mintha látni véltem volna a hatalmos monolitokat, a holdfényes tájat, mozgást a gyér fényben, és még valamit. Valami derengést, ami minden volt, csak átlagos nem. Először dacosan visszapillantottam a műszerfalra, csak előre és sehova máshova, azt bizonygatván magamnak, hogy beképzelem, mint mikor nem teljes a hold, mégis látni véli az ember a kerek körvonalat. Azután, nem is tudom, mégis visszavándorolt a tekintetem a Stonehenge felé. Szürkéskék színű, fénylő köd. Vajon lenne olyan elvetemült régész, aki még karácsony estéjén is ott sertepertél?
Minél többet gondolkoztam rajta, annál égetőbb volt a késztetés, hogy…
– Fordulj jobbra – szólaltam meg hirtelen, amint megéreztem, hogy az autó lassan megmozdul alattam. Ron a fékbe taposott.
– Hogy mi van?
Úgy nézett rám, mint aki… Hát, mint aki olyan képtelenséggel állt elő, ami csak Nadine néni fejéből pattanhatott ki. Igaz, ami igaz, talán nem egy hóvihar küszöbén állva kéne sétakocsikázni, de az a furcsa derengés nem hagyott nyugodni.
– Fordulj jobbra!
– Mégis minek?! Bristol nem arra van!
– Tudom – sóhajtottam, majd újfent jobbra néztem. Mintha erősödött volna a fény, vagy csak hallucináltam? Megráztam a fejem és megtörölgettem a szemem, de így is ugyanott volt, ugyanúgy. – Nem is oda akarok menni…
Legalább fél perc eltelt, mialatt Ron összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Szívesen elsütöttem volna egy szőke-viccet (Ron utálta őket, ugyanis még a suliban elég sokat hallott kritikus, éles nyelvű fizika tanárától; egy ideig „angyalhajúnak” hívta őt általános iskolában, bár a tejfölszőke haja mára már hamvasszőke lett), de én rendszerint csak magamban gonoszkodtam.
– A Stonehenge, Abbie? Komolyan? – kérdezte végül lemondó hitetlenkedéssel hangjában. – Csak azért, mert Nad azt mondta, „menjetek ki a hülye kavicsokhoz, mert jönnek a világító UFÓ-k és elvisznek Aneliath-ba, ahol cukorhegyből folyik a csoki-folyam” ? – Értettem én, hogy balgaságnak gondolta a kitérőt, de kicsit túlzásnak tartottam, hogy az utolsó mondat alatt elváltoztatta a hangját, amolyan mély, orákulumi fekvésűre. Nem tetszett, hogy így kigúnyolta a nénit, azonban most nem volt kedvem prédikációba kezdeni azt illetően, mennyire relatív és szubjektív tud lenni a vélemény, és ezt tiszteletben kell tartani.
Ennek ellenére megmakacsoltam magam és állhatatos tekintettel összefontam karjaim a mellkasom alatt.
– Arra akarok menni, és arra is fogunk – közöltem, de úgy tűnt, nem értem el vele a kívánt hatást. Nyilván sokkal tekintélyt parancsolóbb lettem volna, ha nem vagyok két fejjel alacsonyabb, öt évvel fiatalabb és vagy negyven kilóval könnyebb.
– Mázli, hogy én vezetek, és én a terveink szerint anyához akarok menni. – Ez volt minden válasza; nagyon elhatározottnak tűnt az ügyben, ám én is az voltam.
– Nem, előbb a Stonehenge-hez, Ron!
– Mert mi lesz akkor, ha nem? Megmondasz anyunak? – kacagott fel. Ma kifejezetten negatív volt az attitűdje és csípősek a szavai; ritkán esett meg, de ilyenkor sosem szerettem. Nagyon úgy tűnt, hogy a találkozása Jo-val jobban megviselte, mint azt gondoltam, azonban ebben a témában hajthatatlannak bizonyultam. Még magam is meglepődtem kitartásomon, elvégre, csak egy fényfolt volt a sötétben, ugyan, miért nem tudott nyugodni hagyni? Nem tudom.
Mindig kíváncsi természet voltam, ám ilyet még sosem éreztem; nem csak a tenyerem viszketett, az egész testem égett az izgalomtól, a vágytól, hogy megtudjam, <i>miért</i>. Olyan volt, mint egy apró kavics a cipőben, hihetetlenül idegesítő, sőt, szinte groteszk, hogy egy ilyen pici dolog ilyen könnyedén kihozhatja a sodrából az embert.
– Ron, a másik irányba fordulj! – ragadtam meg a bátyám karját, mikor végül az utolsó autó is eltűnt. Mióta elhagytuk a várost és vonzáskörzetét, alig egy tucat autóval találkoztunk, így könnyű lett volna kifordulnia, ám Ron nem számolt a plusz erőre, ami velem és a kar-rángatásommal járt.
– Abbie, teljesen megvesztél?! Ereszd el a karom, nem hallod?! Nekimegyünk valaminek! ABBIGAIL! – kiabálta a fiú próbálta lerázni magáról szorításomat, akaratlanul rángatva a kormánykereket.
Nem akartam balesetet okozni, ugyan, dehogy; nem számítottam arra, hogy az út ennyire csúszik a lucsok miatt. Nem tudom, mi üthetett belém, egészen olyan volt, mintha nem is én szorítottam és rángattam volna olyan erősen azt a kormányt, hanem valaki mást. Minden olyan gyorsan történt, hogy csak képek és hangfoszlányok maradtak meg belőle. Az egyik pillanatban még Ront láttam, aztán a csúszó autó végett forogni tűnő világot, majd egy fát, végül pedig teljes sötétség és képszakadás.
AJÁNLOM AZ OLDALT
